Crush Me 1.fejezet

                      Crush Me

                      1.fejezet 
 
- Akkor elvállalja? - nézett izgatottan és egyben komolyan az öltönyös férfi a szemembe. A kocsi kényelmét élvezve, nyugodtan ültem a helyemen. Amit kértek tőlem, nem volt számomra nagy elvárás, már sokszor csináltam ehhez hasonló dolgokat, de ilyet pont nem, szóval kicsit izgatott is voltam.
- Nos, attól függ mennyi pénzt ajánl - néztem vissza a pasasra.
Kicsit feszengett, majd felemelt maga mellől egy aktatáskát és felpöccintette rajta a zárat és felémfordította, a látványtól elállt a lélegzetem is.
- Pontosan százmillió won-t.
Kicsit úgy tettem, mintha gondolkoznék rajta, de na ná, hogy elfogadom, ki ne tenné?!?!
- Jó, rendben legyen - nyújtottam oda udvariasan a jobb kezem a férfinak majd kezetfogtunk és elindultunk a helyszínre...

Kiléptem a limuzinból, lejjebb húztam a szoknyámat és megigazítottam a hajamat, majd elindultam az épületbe. A recepciónál megálltam és vártam, hogy a titkárnő rám figyeljen.
- Mit parancsol? - nézett rám kedves mosollyal.
- Gyakornoki állásra szeretnék jelentkezni - tértem rá azonnal a lényegre.
- Rendben értesítem a főnököt, addig kérem üljön le - intett kezével a kanapék felé. Leültem, és szememmel körbepáztáztam az előteret. Mindenhol a TS felirat díszelgett, meg sok banda kartonpapír mása, amint azokat néztem, csak a szememet forgattam. Hihetetlen, hogy mekkora sztárok, bezzeg én, a színésznő, aki még ilyesmi munkába is belemegy, hogy pénzt kaphasson, semmit sem ér. Kb tíz perccel később odajött hozzám az előbbi nő és az igazgatóhoz kísért.

Benyitottam a szobába, ahol egy férfi a gurulós székében ült.
- Üdvözlöm kisasszon, kérem foglaljon helyet - intett egy fotel felé. Illedelmesen meghajoltam és odamentem a fotelhez, majd lehuppantam.
- Miss Lee mondta, hogy gyakornoki állásra jelentkezne.
- Így van - bólintottam.
- Rendben, hogy is hívják magát?
- Park Hae Ra.
Az igazgató fejével a titkárnője felé bökött aki szépen jegyzetelte a hallottakat.
- Életkor, pontos születési év?
- Tizenkilenc és 1996 május tizehetedike.
Minden kérdésére válaszoltam, majd hazamentem.

A táskámat ledobtam az ajtó melletti kis asztalkára, a cipőimet betettem a helyére, és levettem a szoros ruhámat és átvettem egy kényelmesebb ruhát. A konyhaszekrényből elővettem egy instant tésztát és nekiálltam megfőzni, amikor egy puha valami hozzábújt a lábamhoz, lenéztem és láttam, hogy a kiskutyám, adtam neki is enni és az én tésztám is elkészült és leültem az asztalhoz.

Javában ettem a vacsorámat, amikor hatalmas sikoltozást hallottam az utcáról.
- Légyszi csak egy autogrammot oppa ! - sikoltozta kórusban több tini lány.
A hangzavarra odasétáltam az ablakomhoz és lenéztem a hatalmas lánytömegre, aminek közepén egy fiatal fiú állt kapucniban és egy maszkban, és igyekezett kijutni a fanok gyűrűjéből, sikertelenül.
Ha így folytatják akkor a srác tuti tíz percen belül az intenzíven lesz.
Felkaptam egy kapucnis pulcsit és a kapucniját feltettem a fejemre, majd kirontottam a tömeghez. Igyekeztem az összes lányt arrébb lökdösni. Öt percig tartott, de eljutottam a srácig, kb 20-22 év körüli lehetett, barna hajtincsei kilógtak a kapucnia alól. Megragadtam a karját és vonszolni kezdtem magammal.
- Figyelj, ha egy fotót akarsz vagy ilyesmi, akkor nem kell ilyen durvának lenned - próbálkozott.
- Engem nem érdekel a rohadt autogrammod meg fotód te seggfej! Azt se tudom, hogy ki vagy! - sziszegtem felé, mire az tökre meglepődött.
- Akkor te nem egy fan vagy? - kerekedett el a szeme.
- Képzeld nem! De ha nem sietünk akkor csak a nővéreknek osztogathatsz képet és aláírást!
Egy darabig eltartott mire eljutott a fejéhez a dolog, de nem vártam meg ameddig feldolgozza az információt, a karjánál fogva futni kezdtem vele a lakásom melletti parkba. A fanok sikítozva rohantak utánunk, elég kitartóak.

Beletelt jó pár percbe, meg bújkálásba, de sikerült eltűnni a fanok elől. Beráncigáltam a menekültet a lakásomba és bezártam az ajtót.
- Huhh - sóhajtottam fel és dőltem neki a falnak.
- Köszi - mondta végül, pár unalmas és csendes perc után.
- Csak azért mentettelek meg, mert nem akartam a lányok sikítozását hallgatni.
Erre csak nevetett és eldobta magát a fotelban.
- Te tényleg nem tudod ki vagyok? - vonta fel a szemöldökét.
- Talán kéne? - forgattam a szemeimet.
- Hát, sokan ismernek, de nem zavar, hogy te nem tartozol közéjük legalább nem kéregetsz közös selfie-t meg ilyeneket.
Csak bólintottam összeszorított ajkakkal, nem tudtam mit válaszolni.
- Amúgy mi a neved? - nézett rám
- Park Hae Ra, na és hogy is hívnak téged te "szupersztár"? - kuncogtam.
- Majd egyszer megtudod, ha látsz valahol a TV-ben.
- Azt se tudom hogy nézel ki, a maszkod eltakarja a fele arcodat, hogy is ismerhetnélek fel valahol? - piszkáltam a körmömet. Nem szólt semmit, felállt és lassan odasétált hozzám. Levette a kapucniját és a maszkot is. Barna haja és barna szeme volt. 

- Szerinted most már megismersz?- nézett unott fejjel.

- Ja! - mordultam rá, és arrébbvánszorogtam.
- Kérsz valamit enni vagy inni? - kérdeztem gyorsan.
- Oh - vidult fel - valami kaja jól esne - mondta boldogan. Szerethet enni...

Letette a kávézó asztalra az üres tálat és hátradőlt a fotelban.
- Köszi, ezt is - sóhajtott fel. Mosolyogtam és bólogattam. Az egész hűtőmet felzabálta! Bárcsak úgy járna mint micimackó és nem férne ki az ajtón! Megérdemelné chhh. Ránéztem a karórámra, már fél tizet mutatott, de nem akartam bunkó lenni, hátha feltűnik neki, hogy már bezárt a HaeRa rezidencia. Észrevette, hogy az órámat bámulom és értette is a célzást és felpattant a helyéről.
- De illetlen vagyok, már ennyi az idő, nem zavarlak tovább, köszi a megmentést és a kaját is - nézett rám.
- Igazán semmiség - pedig de! Kikísértem majd elköszöntünk, én nekem meg végre sikerült ágybabújnom. Hamar elaludtam és csak reggel a telefonom csörgésére ébredtem fel...